Gombai Gólyafészek Óvoda
2018 április 13-14.

A Találkozónk margójára – gondolataink és érzéseink

Vége… megcsináltuk, nem is akárhogyan… jól sikerült… mosolyogva vártuk a vendégeket és ők mosolyogva búcsúztak el…
Mindent beleadtunk, amik Mi vagyunk, amit Mi tudunk, amit Mi tartunk fontosnak és értéknek.
Büszkék voltunk egymásra, örültünk…

Azt hittem, egy pár órára, hogy most jönnek majd a dolgos, de könnyebb hétköznapok… azután jött a következő gondolat… az utóbbi időben, sőt szinte hónapok óta minden a találkozóról szól, most pedig olyan üresnek fognak tűnni majd a napok…
De végül rádöbbentem, nem lesz idő se örülni, se ürességet érezni, hiszen nyakunkon az önértékelés és a tanfelügyelet. Őszintén megvallva a fontossági sorrendben a találkozó állt az élen, minden más csak ezután következett, várt a sorára.
Szóval éljen a papírgyártás! Készültek a dokumentumok, közben egy újabb gondolat kezdett motoszkálni a fejemben… Ajjjajj! Hamarosan telefonálni fog József: „Ildikó, írnál valamit a találkozóról?” ☺ …
Egy újabb írnivaló! Már csak ez hiányzott! De mit is írhatnék erről? Olyan sok minden történt, olyan sok jót kaptunk. Napok óta csak erről beszélünk, mindenki tele van élményekkel, történetekkel. Hogyan lehetne ezt mind megfogalmazni? Miért pont én?

Ekkor jött az ötlet. Írjon mindenki!
Ha mindenki megírja, akkor én majd egy gondolatsorrá fűzöm az írásokat. Így a beszámolónk pont olyan lesz, mint a találkozónk volt. Személyes, családias, és együtt hoztuk létre. Hosszú ideig készült, de ez is jellemző ránk. ☺

Igaz, József nem telefonált, nem kért írásos beszámolót a találkozóról, de mégis csak elkészült, megírtuk… Íme itt sorakoznak az érzéseink, gondolataink a Találkozónkról:

„Gondolataim….
……..de most, miért kezdett esni!!! Annyira vártam, vártuk már a mai napot, nem lehet, hogy elmossa az eső! Minden rendben lesz, minden jól fog sikerülni!
Megint rezeg! Szerencse, hogy már lehalkítottam, hiába mondtam, hogy most már nem fogom felvenni! Ja, Béla bácsi keres! Aggódik, biztosan! Akkor természetes, hogy felveszem! Egy kicsit én is aggódom, de úgyis eláll hamarosan!
Megbeszéltük Bélával, hogy kialakítottunk B tervet is, ha minden kötél szakad, akkor a gyülekezeti teremben lesz az ő programjuk. Persze, csak, ha nagyon muszáj, mert a madárgyűrűzés akkor nem megvalósítható, és pedig az olyan jó élmény, hogy kár lenne érte, ha elmaradna. Mi is többször vettünk már részt rajta a gyerekekkel, és rendkívül tetszett felnőttnek, gyereknek egyaránt! És így lesz ez ma is, mert látni az égbolton, hogy már tisztul! De jó!
És érkeznek is, egyre többen… A csudába, olyan bosszantó, hogy mindenki szedi a lábát, hogy meg ne ázzon, vagy esernyővel a kezében ügyetlenkedik, hogy mielőbb ajtón belül legyen! Pedig, mennyire szép idő volt az elmúlt napokban! De sebaj, mindjárt az lesz ma is!
Ha még egyszer át kell szaladnom az oviba, teljesen vizes lesz a cipőm! Lassan már a harisnyám is! Pedig át kell, mert ott maradt a gyöngysorom, amit majd a viselethez akarok felvenni! Ajjj! Na, nem baj, van másik harisnya is nálam! Bár az is az oviban! ☺
Lassan megtelik a terem. Olyan jó érzés, hogy ezek az Óvó nénik, akik a különböző találkozókról ismerősök, most itt vannak nálunk! Olyan bizsergető a terem hangulata, a sok feszültség és aggodalom egy egészen más érzéssé alakul át. Jó. Egyre nyugodtabb. Egyre könnyebb mosolyogni. És egyre többször van lehetőség mosolyogni. Egyre többen vannak, és mosolyogva érkeznek… Egyre jobb.
Jaj, rá kell néznem a telefonomra, mert Sándor Ildikó érkezése körül egy kis bonyodalom lépett fel, figyelem, hátha újra keres! Tegnap késő este jelentkezett, ezzel a nem túl megnyugtató hírrel! Persze ez is megoldódik, csak azért ne felejtődjön el! Ki is fog érte menni?

• Ildi!!!!! Tudod, az Ildikóért Monorra kell menni!    (minden lebeszélve)

És elérkezettnek látom az időt, hogy értesítsem Béla bácsit. Az idő Gombán ragyogó, itt-ott egy tócsa, de ez már nem lehet akadály! Irány a tópart! Várnak mindenkit, a madárkák! A nád, a vízi élővilág sokféle madárnak ad otthont, milyen jó lesz a vendégeinknek! És lovas kocsival mennek majd le! Nagyon jó lesz! Most nekik. Nekünk majd máskor. Mi sajnos kimaradunk belőle, pedig nagyon mennénk! De nekünk is jó. Mert süt a nap, mindenki vidám, és remek találkozót tudtunk szervezni! És mi vár még ránk este!…”

Sanyi, hétköznapokon Nóra néni

„Soha nem voltam még olyan fáradt, mint az előkészületek ideje alatt és azt gondoltam, hogy el fogok aludni a találkozón, ám a nagy izgalmak ébren tartottak. Élmény volt minden perce, sok kedves óvónénit ismerhettem meg. Nagyon megható pillanat volt, mikor a programok zárásaként közösen elénekeltük a gombai népdalt, és a rengeteg vendég állva tapsolt. Azt gondolom mindenki jól érezte magát és jó emlékekkel tért haza.”

Gizike, hétköznapokon Timi néni

„Amikor egy évvel ezelőtt felmerült az ötlet, hogy mi volna, ha a mi óvodánk lenne a házigazdája a következő kétnapos találkozónak körbenéztem abban a pici kollégiumi szobában, ahol majdnem minden kolleganőm jelen volt és az arcukon az emberi érzelem szinte minden lehetséges formája fellelhető volt: aggodalom, kis félelem, büszkeség, elhivatottság, sőt szerintem volt olyan, aki még a gondolatától is elfáradt. Mégis mikor a tanév első értekezletén újra visszatértünk a kérdés megvitatására valahogy mégis mindenki egyöntetű válasza volt az, hogy vágjunk bele. Abban a pillanatban már kezdtem is érezni, ahogy dolgozik az adrenalin a szervezetemben hogy ez az, végre lehet bizonyítani (nyilván fogalmam sem volt róla, hogy mennyi munkával jár ez pontosan). Akkor még nem is sejtettem, hogy mire elérkezik a nagy nap a pocakomban egy „kisgólya” növekszik majd. Egész évben készültünk erre a napra a megszokott évközi programjaink mellett. Úgy éreztem, hogy az eddig is 200 százalékon pörgő kollégáim most még inkább turbó sebességre kapcsoltak, holott álmomban sem gondoltam volna, hogy lehet ettől is többet teljesíteni. Természetesen voltak évközben is mélypontok a dajkák szinte remegtek a sok fizikai munkától, amit pluszban bevállaltak, az óvó nénik pedig mentálisan és érzelmileg is lemerültek. Én csak azok nevében tudok nyilatkozni, akiknek kicsi gyerekük van, mert úgy gondolom, hogy kivétel nélkül mindannyian háttérbe toltuk a családunkat a sikeres találkozó kedvéért. De most itt állok, és visszatekintve azt kell mondanom, hogy minden erőfeszítés megérte, mert csodálatos érzés hogy részese lehettem az óvoda életének ebben az időszakában még úgy is, hogy minden egyes Pletykás asszonyok próbán félve ejtettem ki a számon azt a bizonyos mondatot, hogy „itt essen ki belőlem a gyerek, ha elmondom valakinek”. És titkon imádkoztam, hogy csak nehogy kiessen… csak még maradhassak egy kicsit. Mindent egybevéve megtisztelő érzés ennek a közösségnek a tagjaként élni, mert az ember lánya családot, értéket, tartást és minőségi életvitelt kap, ami azt gondolom, hogy hiánycikk a mai világban.”

Julcsa, hétköznapokon Zsuzsi néni

„Isztenem, isztenem nem isz tudom, hol keszdjem először isz nagyon jó volt, hogy mi tarthattuk a találkozót. Nagyon jó volt hallani, hogy mennyire dicérik az óvodánkat. A dolgozókat, hogy milyen jó ötleteket adtunk nekik, ami a kézművesz dolgokat illeti. Nagyon jó volt a lovasz kocikázás, hogy mi isz részeszülhettünk benne. Az előadász isz nagyon jól szikerült (én nagyon élvesztem). Táncnál isz örömmel jöttek gratulálni, hogy minden korosztály nagyon ügyesz volt, de ami még nagyon jól eszett, hogy mindenki dicérte a közösszéget, hogy mennyire összetartó ész hogy milyen jó látni, hogy a fiatalok isz szívesen szegítenek ebben.
Csá csumi csőtészta”

Rózsika, hétköznapokon Edina néni

„Úgy vártam ezt a napot. Amíg készülődtünk többször megfogalmaztam, olyan jó a téma, szuper előadók, az elmúlt évek találkozói közül a hozzám legközelebb álló téma. Madarak… az év minden napján szeretem őket.
Majd eljött a várva várt nap! Az esőt a Teremtő ajándékának fogtam fel, így még frissebb lesz a levegő, még zöldebb a táj. Jöttek a vendégek szépen sorban, mosolygósan. Mindenki tudta a dolgát. Szeretettel fogadtunk minden hozzánk érkezőt. Jól esett a dicséret, hogy milyen szép a dekoráció! Sokat dolgoztunk rajta többen!
…Majorosi Marianna, énektanítása szenzációs volt, minden percét élveztem!
Jaj, már ennyi az idő, megyek a “kistáncosokhoz”, nemsokára színpadra lépünk és játszunk.
Még tart Lotár bácsi előadása, sebaj, járjuk körbe a Rendezvényházat!
Utána mikrofontablettát vegyetek be gyerekek, mert így jó hangosan tudunk majd énekelni!
De jó, mi következünk! Fecskét látok, szeplőt hányok…
Játsszunk szarkásat!
Az árgyélus kismadárka…. és vége.
Olyan büszke vagyok a gyerekeinkre! Szépek, ügyesek, játékosak.
…Menjünk a Tájház udvarára! Ezzel a dallal kezdjük a játékot!
És amíg vártuk az első csoportot, a Nap sütött a felhők közül, a felhők pedig egy szívecskét formáltak nekünk. Azt üzenték, jó helyen vagyunk, jót teszünk, jó úton vagyunk.
A tájház elől elindultak a lovaskocsik a tópartra, ahol Béla bácsi várta a vendégeket, hogy a befogott madarakat meggyűrűzzék. Elfogott a vágyakozás, hogy én is szeretnék oda menni, de nekem most más a feladatom.
Amikor egy csoport átment Kocsi Márta Máriához rajzolni, átkísértem őket. A következő mondatokra értem oda:
“A Magyarok egy kincsesláda! A Magyar embereknek tanítani kell! Vigyük el mindenkihez a fényünket! Egy népnek sincs ilyen erős védőangyala, mint nekünk! Mihály arkangyal!…”
…Pletykás asszonyok.
Enikő! Rendezzük be a kocsmát, míg a vendégek vacsoráznak!
Azta, a zenekar tagjai beleültek az ágyba, rá a dunyhára, ahol én tojni fogok! Ezt az ágyneműt én nem tudom meddig vasaltam! Na, sebaj! Oldjuk meg, fordítsuk meg a gyűrött fele legyen lefelé, haladjunk!
Jankó lettem!
Itt állok férfiruhában és mindjárt tojok egy tojást huncutságból, hogy bebizonyítsam, a falu minden asszonya Pletykás.
Elindítottam a pletykát, kiülök a színpadi függöny mögé! Elfáradtam! Egy percre be is bóbiskoltam. Reni kolléganőm kedves érdeklődésére ébredtem, jól vagyok-e?
Nekem kell bemennem ismét Jankóként? Ja, még nem!
És vége! A vendégek nevetnek, fáradtak, de nevetnek! Megérte!
A Találkozó margójára, hálás vagyok, hogy részt vehettem, mint szervező. Hálás vagyok, hogy értéket képviselek!”

Jankó, hétköznapokon Zsófi néni

„Hetekkel a találkozó előtt is már mindenki keményen dolgozott, hogy minden tökéletes legyen azon a bizonyos két napon. Úgy gondolom mindenki nagyon elfáradt és feszült is lett mire eljött a 13-ai nap.
Aznap délután adódott egy lehetőség, mégpedig az, hogy ki szeretné, azt elviszik lovas kocsival a tóhoz. Én eleinte nem szerettem volna menni, de szerencsére meggondoltam magam. A többi dadus nénivel és egy-két óvó nénivel elindultunk. Nevetgéltünk, viccelődtünk, énekeltünk, nem fogtuk vissza magunkat. Kicsit kieresztettük a gőzt. Úgy érzem új energiát kaptunk. Akkor, ott igazi csapat voltunk, és ez nagyon jó érzés volt.
Miután visszatértünk az óvodába újult erővel tudtuk folytatni a munkát. Szerintem mindenki a legtöbbet hozta ki magából.”

Gyurka, hétköznapokon Rita néni

„Terikével együtt hosszú évek óta egyike vagyok azoknak, akik óvodánkból részt vettek a Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Egyesülete által szervezett tavaszi találkozókon.
A szakmai napokról mindig sok ötlettel, és szakmailag feltöltődve tértem haza. Sikerült megerősíteni bennem azt, hogy jó ez a szemlélet, amit az Egyesület képvisel, és jó úton haladok, ha ezt követem. Boldog voltam, amikor az óvodánk programját is sikerült ehhez a szemlélethez formálva átalakítani. A kezdeti nehézségek, a vegyes csoportok kialakítása után már egyre jobban tudtunk közelíteni a néphagyományok átörökítéséért vállalt céljainkhoz. Szerencsére a szülők, és a fenntartónk is támogatott bennünket ebben.
A találkozók alkalmával többször elképzeltem, hogy mi lenne, ha minket kérnének meg e jeles alkalom megszervezésére. Hamar elhessegettem a gondolatot, hiszen a mi falunkban nincs rá mód, hogy ennyi vendégnek szállást biztosítsunk.
2017-ben Tatán, a találkozó estéjén megkérdezte tőlünk Szigethyné Ildikó, hogy mit szólnánk hozzá, ha mi lennénk jövőre a házigazdái a szakmai napoknak. Megvallom, jó érzés volt, hogy ránk gondoltak, de először megijedtem a felkéréstől. Intézményvezetőként a következő kérdések kavarogtak bennem:

• Hol fognak aludni a vendégek?
• Hogyan tudnánk megoldani a vendéglátást és a konferencia helyszínt, hiszen csak egy Rendezvényházunk van és nincs külön ebédlő rész ennyi embernek?
• Idén a fenntartó már cafetériát sem tud adni, mert kevés a pénze az Önkormányzatnak, hogy merjük így bevállalni a szervezési feladatokat?
• A szervezés sok plusz feladattal jár majd, lehet-e a kollégákat ennyire terhelni?

Tatáról hazaérve hamar összeültünk, hogy mi a kollégák véleménye a felkérésről. A kollégák egyöntetűen azt mondták, hogy ez a felkérés egy nagy megtiszteltetés számunkra, és vágjunk bele. És innentől érkeztek a pozitív támogatások:

• Polgármester Úr és Jegyző asszony rögtön a segítségüket, támogatásukat ajánlották fel
• A Képviselőtestület jelezte, hogy kész anyagilag támogatni a rendezvényt
• A szülői munkaközösség szívesen vállalta a várható feladatokat
• A monori szállodák vezetői – többszöri megkeresésünkre – kedvezőbb szállásdíjat ajánlottak fel, így megoldódott a szállásprobléma.
• A főzőkonyha vezetői hamar átgondolták, hogyan tudnák rugalmasan megoldani a két nap étkeztetését a pénteki iskolai étkezés mellett
• A fellépésekre és a segítségre hamar igent mondott a Gombai Rozmaring Hagyományőrző Egyesület mindkét csoportja
• A gombai református egyház részéről is rögtön a támogatásról biztosítottak minket
• Az általános iskola vezetői és tánccsoportjai is vállalták a segítséget és a fellépést

És még sorolhatnám a sok felajánlást, segítséget.
Miután a madár témában zöld utat kaptunk, már a nyáron elkezdődött a szervezés. Az ügyes kezű kollégák felajánlották a háromszáz db filcmadaras kitűző megvarrását. Aztán beindult az ötletgyár, hogy mit csináljunk, milyen legyen az ajándék, milyen ruhában legyünk, mi legyen a program, kik legyenek az előadók, milyen meglepetés előadással készüljünk stb. Ahogy telt az idő egyre lelkesebb lett mindenki. Úgy érzem, hogy sikerült megtalálni mindenkinek a maga területét, amiben a legjobban tudott készülni, segíteni.
A találkozó közeledtével lehetett érezni, hogy egyre fáradtabb mindenki a sok plusz teher miatt. Azt kértem mindenkitől, hogy a találkozó alatt ne látszódjon rajtunk a fáradtság, mosolyogva fogadjuk a vendégeket. Ezt is sikerült megvalósítani.
Nagyon izgultam az eső, a közlekedés, az étkezés lebonyolítása, a lovas kocsisok miatt és főleg azért, hogy ennyi ember előtt kell majd beszélnem. Aztán minden szépen elrendeződött. Az érkezők kedves szavai, Ildikó biztatása után lassan megtelt a terem és felmentünk a színpadra. Jó érzés volt együtt ott állni minden kollégával a színpadon a szép, új ruhánkban. Nagyon büszke voltam, és vagyok most is mindenkire. Hamar elmúlt a lámpalázam, és sikerült a köszöntőt is elmondanom.
Elkezdődött a program, a tervezettek szerint. Igaz, hogy volt egy kis csúszás Majorosi Marianna miatt, de olyan jó volt hallgatni őt, és a többi előadót is. Megérkeztek Édesapám lovas barátai is, kicsit többen a vártnál, emiatt gondban voltunk az ebédnél, de ez is megoldódott.
Kevés lenne felsorolni a sok élményt és emléket, amit a két nap során átéltem, de ezt az összefogást nagyon jó volt megtapasztalni. Jó érzés volt, amikor este előadtuk a Pletykás mesét, bár ott is nagyon izgultam. A legfelemelőbb érzés az volt számomra, amikor Szigethy Ildikó megköszönte a munkánkat, és állva tapsoltak a vendégek. A színpadról lenézve könnyező arcokat láttam, amit soha nem felejtek el.”

Kató, hétköznapokon Judit néni

„A szakmai találkozó előkészületei, a rendezvényen való helytállás hosszadalmas és fárasztó folyamat volt (bár én jóval kevesebb segítséget tudtam nyújtani az előkészületekben betegségem miatt…), és mégis nagy feltöltődést jelentett számomra.

A találkozó hetében nyüzsögtünk, mint a szorgos kis hangyák: alkottunk, dekoráltunk, eszközöket készítettünk, szervezkedtünk, bevonva a szülőket, családtagjainkat, volt óvodásainkat. Mindenki magáénak érezte a feladatot.

Majd megérkeztek a vendégek! Özönlöttek mindenfelől, sokan voltak, de a rendezvényházban kényelmesen elfértek.

Mozgalmas két nap volt, de a kedves és elismerő szavak kárpótoltak fáradozásainkért. Rengeteg mosolygós arc, érdeklődő tekintet vett körül bennünket. A vendégek olyanok voltak, mint egy nyüzsgő gyereksereg: érdeklődők, vidámak, kíváncsiak. Folyamatosan kérdeztek. A lelkesedésük, kíváncsiságuk, ámulatuk az óvodánk berendezése láttán felemelő érzés volt. Többen is azt kérdezték tőlem, hogy az óvoda berendezéseit, régi bútorait, régen használt tárgyakat erre a napra hoztuk be? Hihetetlen volt számukra, hogy mi ebben a közegben töltjük mindennapjainkat, és éveken át gyűjtöttük a csoportunkban, óvodánkban lévő berendezéseket. A legtöbben azt mondták, hogy náluk nincs ilyen összetartás, a szülők sem támogatnák eszközökkel, bútorokkal az óvodát. Ami még hihetetlen volt számukra, az hogy a dajkák és a többi dolgozó is ilyen tettre kész és mindenben számíthatunk rájuk. Az egyenruhánk is nagyon elnyerte tetszésüket.

A Pillangó csoportba csuhémadár készítésre érkeztek a vendégek. Jó volt velük együtt alkotni, éreztem, hogy szükség van a segítségemre. Olyanok voltak, mint a gyerekek, igényelték a munkafolyamat megismerését, lelkesen készítették el madaraikat. Nem volt két egyforma madár, készült: picike, óriási, sovány és kövér. Mint a valóságban, volt ott mindenféle, de mind madár volt! Volt, akinek kevésbé sikerült, az újra kezdte, de voltak, akik az első elkészített madár után, megtáltosodva alkottak még kettőt, hármat. És igen, ők is várták a megerősítést, a segítségnyújtást, a dicséretet és az értékelést. ☺

Munka közben természetesen folytak a szakmai beszélgetések. Ismerkedtek egymással, meséltek az ő intézményükről, munkájukról, de a legtöbb beszélgetés a mi óvodánkról, községünkről folyt. Dicsérték a polgármesterünket, a jegyző asszonyunkat és férjét, tetszett nekik, hogy közvetlenek és segítőkészek voltak. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád. Olyan közvetlen volt mindenki, mintha a mindennapjainkat töltenénk együtt.

Amilyen lelkesen érkeztek, olyan lelkesen távoztak… és még mindig dicsértek bennünket és hálásak voltak a megszervezett találkozóért. Azt mondták, magasra tettük a mércét, nehéz lesz megugrani a következő találkozó szervezőinek. Kívánom, hogy sikerüljön és remélem, sok „értéket” vittek el tőlünk a saját kis „fészkükbe”.

 

U.i. Még nagyobb örömöt és a munkánk iránti elismerést akkor éltem át, amikor többen ismerősnek jelöltek és üzenetet is kaptam… egy óvónő azt mondta rólunk, hogy ennyi mosolygós és segítőkész óvónőt még soha nem látott.☺

Pista, hétköznapokon Judit néni

„Hogy mi jut eszembe a XX. Találkozóról?

Csak sírtam, sírtam, sírtam és sírtam.

Sírtam örömömben, bánatomba, sírtam mérgemben, sírtam meghatottságomban.

Mérgemben reggel sírtam, mert nem igaz, hogy pont most esik az eső, mindent el fog mosni, de mindenki vigasztalt – az előadások alatt el fog állni – és igazuk lett.

Sírtam, mikor Ildikó a köszöntőben elmesélte azt a tatai éjszakát, amikor felvetődött, hogy rendezzük meg mi a következő találkozót.

Örömömben sírtam, mikor a sok mosolygó arcot, és az elismerő pillantást láttam.

A vacsoránál a jó ízű falatok dicsérete közben rájöttem, hogy nem is volt hiábavaló a sok fácánt megpucolnom.

Sírtam bánatomban, hogy nem az én vezetésem alatt rendeztük meg a találkozót, de büszkeségemben is sírtam, hogy a 15 évi munkám nem veszett el, mert a kolléganők tovább viszik az általam elkezdett és fejlesztett programot.

A szombati zárszónál már nem csak én sírtam, hanem kolléganőim is, mert láttuk, és hallottuk az elismerést, és a köszönő tapsot.

Nehéz munka volt, de szép, és örülök, hogy megrendeztük a jubileumi XX. találkozót.”

 

Terka, hétköznapokon Teri néni

„Gondolataim a találkozóról? Nem is tudom, hol kezdjem. Január? A lázas készülődés kezdete. A csoport meghatározó madaras kitűző készítése. Megbeszéltük, 75 barna színű filcmadár gyöngyözve. Rendben. Ez is kész. De még nem készítettem olyat, aminek kék a szárnya, jaj, de még nem készítettem olyat, aminek lila a szárnya és fehér a gyöngyözése, oh, jaj, és ha valakinek a zöld gyönggyel jobban tetszene?! Így lett a 75-ből 98 🙂 A végeláthatatlan előkészületek izgalmával láttunk hozzá a következő, majd az ezeket követő újabb és újabb feladatoknak. Talán a rengeteg feladat és előkészületi munkafolyamatok közül a péntek esti Pletykás asszonyok próbái voltak a legélvezetesebbek és a legemlékezetesebbek. A sok nevetés és az újabb ötletek beleépítése a darabba meggyőzött, hogy igen, szerencsés vagyok, hogy egy ilyen kollektívával dolgozhatok együtt.

Végre eljött a találkozó ideje, ugyan az időjárás megtréfált és egy kis eső is alá hullott az égből, de végtelen nyugalom árasztott el, mert magamban csak azt mantráztam: – Nyugalom, mindjárt eláll, minden rendben lesz!

És ez így is lett. Jó volt látni a vendég óvó nénik csillogó tekintetét, ahogyan örültek mindennek, ami fogadta őket, és amit a papírtáskáikban találtak. Azonnal felvették a nyakláncokat és a kitűzőket. Tetszett nekik a dekoráció, az előadók és egyáltalán minden!

Ha ki kell emelnem, ami számomra a legemlékezetesebb volt a két nap alatt, akkor az igazából három szösszenet.

Az első a péntek esti Pletykás asszonyok előadásunk. Míg szerepben voltam, le sem mertem nézni a közönségre, csak a kacagásokból, hangos hahotázásokból következtettem arra, hogy ez jó, tetszik nekik, és igen, elértük célunkat. Büszke voltam mindenkire, aki szerepelt, és külön a bevállalós dajkáinkra, volt óvodavezetőnkre, konyhás néninkre, takarító néninkre és nem utolsó sorban titkárnőnkre, akinek nem mellesleg aranyból van a keze. 🙂

Hiszen tudjuk, amikor kíváncsiak vagyunk az időre és az óránkra pillantunk, akkor csak az óra mutatóit figyeljük, de tudjuk azt is több van e mögött. Kellenek a jól működő fogaskerekek, számok, és egy csomó apró alkatrész, ami ugyan nem látható, de az óra működéséhez elengedhetetlen, hogy a tökéletesen pontos időt láthassuk. Hát valahogyan így működünk mi is.

A második szösszenet, amikor az óvó nénik csoportforgásban megtekinthették, bejárhatták óvodánkat. Én az óvodai csoportunkban voltam beosztva két szülővel, akiknek gyermekei a mi csoportunkba járnak. A megérkező óvó nénik arcát az elismerés és a csodálat járta át amint végig járták óvodánkat. Mindenki kezében a telefon, és csak fényképeztek, és fényképeztek. Jó érzés volt bezsebelni a sok dicsérő szót, és csak azt sajnáltam, hogy a közvetlen kolleganőm ebből kimaradt. Néhányan csodálkoztak azon, hogy ezek a tárgyak veszik körül a gyermekeket elérhető közelségben és nem bántják őket. Hiteles volt, hogy mellettem álltak a szülők és igazolták, ez nem kiállítás, valóban így élik itt a gyermekek az óvodai életüket, és mivel három éves koruktól így van ez, számukra ez a természetes.

A harmadik és a legmeghatóbb pillanat az volt számomra, amikor szombaton felálltunk a színpadra, és Ildikó megköszönte az egyesület nevében munkánkat. Sorra álltak fel az óvó nénik, és hamarosan mindenki állva tapsolt nekünk. Már a visszaemlékezésétől is kellemes borzongás fut át rajtam és könnyek szöknek a szemembe.”

 

Bandi, hétköznapokon Melinda néni

„Szösszenet” a TALÁLKOZÓRÓL…

Milyen volt? – kérdezik sokan. Mondhatnám pár szóval: jó és fárasztó. De ez így kevés és nem fedi a teljes valóságot. Ritkán érezhető, tapasztalható érzések jöttek elő. Tény, hogy rettenetesen elfáradtam, de mégis egy ritka érzés tódult elő bennem. Már régen éreztem ilyet. Lejönni a színpadról egy szuperül sikerült előadás után és hallgatni a tapsot. Na, ez az, ami ritkán adatik meg. Megszabadulni az egész napi félelemtől, izgalomtól, tehertől, ami addig benned volt. Érezni, hogy mindenkinek nagyon tetszett. No és ezt még lehet fokozni. Másnap a zárásnál a vendégek vastapssal köszönték meg a munkádat. Itt már könnyezni kellett. Köszönöm, hogy részese lehettem ennek, köszönöm, hogy így elfáradhattam, köszönöm ezt a nagyszerű élményt.”

 

Miska, hétköznapokon Ági néni

„Elérkezett a nap. A nap, amire mindannyian fáradhatatlanul készültünk, időnket és energiánkat nem sajnálva. A nap, minek reggelén sóhajtva ébredtünk – és amely sóhajban benne volt a kimerültség, de éppúgy várakozás öröme, valamint a lelkesedés a kihívás iránt is. Igen, vártuk ezt a napot, megélni és lebonyolítani a sok munkával és energiával megálmodott szakmai találkozót. Ugyanakkor egy másik gondolat is hatalmába kerített bennünket: „ma túl leszünk rajta“. Igen, hiszen mindenki a maximumot szerette volna nyújtani, ezáltal a megfelelni vágyás érzése ezen a reggelen erősebben hasított belénk, mint a készülődés időszakában bármikor.

Kissé idegesen, feszülten állt mindenki a megbeszélt helyén percekkel azelőtt, hogy az első vendégek megérkeztek volna. Aztán elkezdődött, és nekünk nem volt több alkalmunk azon tépelődni, hogy vajon elfelejtettünk-e valamit. Megérkeztek az első vendégek szívből jövő mosollyal az arcukon, biztató szavakkal lelket öntve belénk. Majd sorban, egyre többen és többen gyülekeztek a rendezvényházban, egészen megtöltve annak termeit. Innentől fogva minden haladt a tervezettek szerint. Az előadásokat hallgatva és óvodásainkat büszkén figyelve el is rohant az idő: a délutáni és esti programok következtek. Majd azon kaptuk magunkat, hogy elérkezett a találkozó zárása, és mi ott állunk mindnyájan a színpadon és elérzékenyülve fogadjuk az elismerő tapsot vendégeink részéről.

A kérdésre, hogy mi volt a legmeghatározóbb élményem, azt felelem: a pénteki délután, amikor alkalmam nyílt bemutatni csoportszobánkat. Ugyanis szerencsésnek érzem magamat, hogy csoportunkban fogadhattam az érkezőket, pedig lámpaláz gyötört már napok óta emiatt. De amint beléptek hozzánk, és láttam a felcsillanó szemeket eloszlott minden kételyem. A vendégekkel folytatott rövid beszélgetések pozitív energiával töltöttek fel, s itt éreztem igazán, hogy megérte vállalni a kihívást. Büszkén és boldogan álldogáltam a csoportban, várva a kérdéseket, felmerülő gondolatokat. Egy kedves hölgy megemlítette, hogy községünk felidézte benne szülőfaluját, ahonnan munkalehetőséget keresve fiatalon elköltözött. Ekkor elfogott a szeretet kicsiny falunk iránt, ahol igazán szeretek élni, és hála az intézmény iránt, ahol gyermekkoromban megannyi emléket gyűjtöttem, s ahol ma nekem van lehetőségem élményeket adni a gyerekeknek.

Számomra tulajdonképpen ez a legmeghatározóbb élmény az elmúlt napokból, ebből az útravalóból nyerek energiát mindennapi munkám során a nehezebb pillanatokban. A találkozó végeztével örülök annak, hogy részese lehettem ennek az eseménynek, és büszke vagyok mindazokra, akik oly sokat tettek önzetlenül közös célunkért.”

 

Ilonka, hétköznapokon Reni néni

„Az emlékeim a 2 napos találkozóról

Iszonyat sok munkavolt az előkészületekben, úgy szellemileg, mint fizikailag.

A Pletykás próbái nagyon szórakoztatóak voltak. Jókat nevettünk mindig. A vendégektől nagyon jó hallani, hogy ezt náluk nem csinálná meg a dadus néni. Az is jó volt, hogy sok ötletet tudtunk nekik adni, amit ők is meg szeretnének nálunk valósítani. (Gondolom, mert sokat fényképeztek és sokat kérdeztek, hogy mit hogy csináltunk és miből van)

Nálam a nap fénypontja a lovas kocsikázás volt. Szegény fiúk azt hitték, hogy egy kicsit többet ittunk a kelleténél- pedig csak fáradtak voltunk és jól éreztük magunkat.

Az este a fellépés előtt én nagyon izgultam, pedig nem volt nagy szerepem. Szombaton, amikor jöttek és dicsértek minket, mosolyogtak, én nem tudtam nem visszamosolyogni. A színpadon, amikor a nap végén állva tapsoltak minket, akkor meg majdnem bőgtem.

Ui.: Jó volt, fárasztó volt, de jó, hogy a részese lehettem. Köszönöm.”

 

Kocsmárosné, hétköznapokon Gabi néni

„Sok éve járunk a tavaszi óvodatalálkozókra. Szinte mindig tetszett a házigazdák ruhája.

Az idei találkozón mi voltunk a vendéglátók, ezért nekünk is kellett egy öltözet ruha. Meg is lett mindenkinek az ünneplő, kinek bő, kinek tág, de egy pár biztosítótű csodákra képes.

Az új ruhákban fogadtuk a vendégeket, akik csak vég nélkül dicsérték az öltözékünket. Amíg Tündivel kínálgattuk az érkezőket megfogadtam, hogy ha még egyszer valaki megdicsér bennünket, azt megverem. ☺

Tündike nem mert nekem ellent mondani, mert lázas volt és félt, hogy nem adok neki több gyógyszert.

A verekedés elmaradt, merthogy tőlem mindenki nagyobb volt és ugye jó óvodás módjára a nagyobbal nem kezdünk ki.”

 

Böske, hétköznapokon Erzsike néni

„Élményem a két napos találkozóról

Izgalommal, ugyanakkor nagy várakozással vártam ezt a két napot.

Sokat dolgoztunk az előtte lévő hetekben, sőt a szervezők már hónapok óta ezzel az eseménnyel voltak elfoglalva. Azt tudom mondani, hogy megérte.

Jó volt látni, amikor péntek délután a vendégek megtekintették az óvodánkat, a MI óvodánkat.

Gyönyörködtek a sok, szép, régi bútorban és tárgyban, amiket az évek alatt gyűjtöttünk össze, felújítottunk. Bizony csodálkoztak rajta, hogy ezeket a bútorokat a mindennapi életben használjuk. Dicsérték a sok szép és ötletes dekorációt. Hát bizony elismerő szavaik dadus néniként is nagyon jól estek.

A péntek esti előadásunkat én személy szerint nagyon élveztem. Talán egy kicsit visszavarázsolta a fiatalságomat is. A próbák alatt könnyesre nevettük magunkat. A nézők, vendégek kacagása és tapsolása, amit az előadás után kaptunk minden fáradságot elfelejtetett.

Arról is szeretnék szólni, hogy nekem nagyon jól esett, hogy mi is elmehettünk lovas kocsikázni. Fergeteges hangulat alakult ki, sokat nevettünk és daloltunk. Néztek is az emberek minket. De a legjobb ebben is az volt a számomra, hogy együtt voltunk és együtt „rosszalkodtunk” kicsit.
A szombat reggelt már csak fokozták a vendégek. Kedvesen gratuláltak a műsorunkhoz. Külön-külön kaptuk az elismerő szavakat a polgármester úrtól és a jegyzőasszonytól is. Hatalmas öröm és boldogság volt azt átélni, hogy szépet és jól cselekedtünk.
A végén ezt a tiszteletet megkapni, hogy egy közösség és a vezetőség munkáját perceken át fennállva, tapssal jutalmazzák… bizony könnyeket csalt a szemembe.”

Zsuzska, hétköznapokon Zsuzsika néni

“Nagy izgalommal és lelkesedéssel vártam és készültem a napra. Mikor megtudtam, hogy én fogok csoportot vezetni és a napi eseményeket, előadókat felkonferálni, akkor pedig még jobban izgultam, hogy vajon jól fogom-e csinálni. A színpadról nézve a rengeteg óvodapedagógust, a megnyugtató szempárokat, enyhült az izgalmam, és megnyugodtam. Immár várakozva, lelkesen konferáltam végig az eseményt.”

Mancika, hétköznapokon Ancsi néni

„Mik az érzéseim?
Szavakban, pár mondatban képtelenség leírni. Azt hittem nem fogom kibírni a 2 napot, hisz amikor mi megyünk a találkozóra, alig várom a nap végét, hogy ágyba kerüljek. Itt viszont annyi pozitív visszajelzést kaptunk, hogy nem is éreztem a több napos (hetes-hónapos) előkészületekkel töltött idő fáradalmait. Nem csak a szemünkbe dicsértek, hanem amikor nem láttak, akkor is ámultak, bámultak, csodálkoztak, dicsérték a sok munkát, a példátlan összefogást a szülők, a falu és a polgármesteri hivatal részéről. Jó érzés volt azt mondani „ez nem csak a mai napra szól, hanem ez MINDIG így van!” Jó volt hallani, hogy az előadások is elnyerték a tetszésüket.
A legjobb személy szerint az volt, hogy mi is elmehettünk a nap végén egyet lovas kocsikázni. Az a kb. 20 perc feldobta a napunkat. Igaz a fáradt, de annál jobb kedvünket a kocsis „kicsit” félreértelmezte, de minket ez nem akadályozott meg abban, hogy végig daloljunk. Felért egy pár órás alvással, így könnyebben készültünk az esti előadásra, amelyet mi is élveztünk és együtt nevettünk a közönséggel. Az esti táncra már elfáradtunk, de másnap reggel jó volt látni az érkezőkön a „de jó mindjárt vége” arc helyett a fáradt, de kíváncsi mosolyt, hogy vajon mi újat tud még mutatni egy kis falu óvodája. A színpadon állva, amikor megköszönték a munkánkat és a kollégák állva tapsoltak, nagyon jól eső érzés volt, nem hiába fáradoztunk. Még nem sok találkozón voltam, de ilyet még nem tapasztaltam, és ez még nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek.

Margitka, hétköznapokon Éva néni

„A találkozó kapcsán számomra az volt igazán meghatározó (sport szerelmes óvónéni lévén), amikor az óvónénik, idősebb és fiatalabb egyaránt, benéztek a tornaszobába és nagy lelkesedéssel fogtak bele a játékba.
A madaras társasjátéknak nagy sikere volt. Mindenki győzni szeretett volna, s a dobókockát olyan lelkesedéssel dobták el, mintha az életük múlt volna a pontos dobáson.
A kukoricaszemeket is nagy gonddal szedegették. Volt, aki győzni akart, s volt, aki pontosan aprólékosan szedett fel minden szemet. Pont úgy, ahogy az óvodásaink is teszik azt.
A tojásvivő versenyen ugyanez volt a helyzet. Persze itt is előfordult, hogy néhányan csalni akartak. De azért becsülettel mindenki végig ment a pályán, s ha leesett a fejére rakott fészekből a nemezelt tojáska, visszament a kiindulási helyre, s sokat nevetve teljesítette a feladatot.
A kukacszedő verseny volt a legviccesebb. Sokan azt kérték, hogy nekik kevesebb kukacot kelljen összegyűjteni, mert már „öregek” és különben is itt fáj, ott fáj. De, azért minden kis kukac a végére a saját madárkájához került.
Én ennek a nagy lelkesedésnek örültem igazán, mert úgy éreztem, hogy itt mindenki egy kicsit vissza tudott változni gyerekké, tudott játszani, s új ötleteket gyűjtve, sok-sok nevetéssel viszi hírét óvodánknak.”

Ferkó, hétköznapokon Rita néni

„Bár az előkészületekben nagyon elfáradtam, és rettentően izgultam, mégis mikor az “első fecskék” megérkeztek nyugalom áradt szét rajtam.
A délutáni programok alatt nagyon jól esett, hogy csak szépet és jót kaptam, kaptunk a vendégektől. Számomra is izgalmas, és tartalmas volt a sok színes program, és bár feszített volt a tempó, azt gondolom megérte.
A lelkes szülők és a vendégek szeretete adott”szárnyakat” az esti tánctanításhoz!”

Lidi, hétköznapokon Vera néni

„Április 13. Péntek. Úristen péntek 13. Jajj nekem. Reggel fél 6. Ott álltam az ovi előtt. Te jó ég még senki nincs itt! Pedig Erzsi, Zsuzsi már 5-kor itt szokott lenni. Még jó, hogy van nálam kulcs. Nóra volt, aki utánam érkezett szerencsére, mert mint kiderült a kitűzőmet otthon hagytam. Hát hazavitt érte.
Rendezvényház. Érkeznek a vendégek. Esik. A fenébe! Pedig mára jó időt ígérték! Bizakodunk, mennek a színvonalas programok. Kisüt a nap!
Óvodalátogatás. Mindenki csodálkozik. Villannak a fényképezőgépek, illedelmesen mosolygunk. Jól esik a sok dicsérő szó!
Irány lovaskocsizni! Felültünk, énekeltünk, nevetgéltünk, kieresztettük a gőzt. A kocsisok meg is jegyezték, hogy “ezek már be vannak pálinkázva”.
Eljött a vacsoraidő.
Imádkozom, hogy legalább a szövegemet el tudjam mondani. Sikerült! Hatalmas tapsot kaptunk! Nagyon büszke vagyok voltam magunkra!
Táncház. Szerettünk volna kicsit táncolni, de nem tudtuk követni Verát. Odébbálltunk.
Másnap reggel. Kitartás már nincs sok hátra! Minden előkésztve. Gyertek, csak gyertek!
Jöttek is. Nem győztük őket kiküldeni az udvarra, hogy kóstolják meg Dezső bácsi pogácsáját, ami kevésnek bizonyult.
Rendezvényház. Záró buli. Polgármester úr és az ovi összes dolgozója vastapsot kapott. Kicsordult a könnyem! Megérte! Sok munka volt! Elfáradtunk! Csak így tovább Gomba Gólyafészek Óvoda!”

Lackó, hétköznapokon Tündi néni

Hát igen!
Megkértem a Többieket és megírták!

Pedig hányszor hallottam azt a mondatot, hogy „Én nem tudok írni!” ☺
Amikor kész lettek pedig azt, hogy „Még többet is tudtam volna írni!”

Igaz, elég sok időbe tellett, mire mindenkiből kiénekeltem ezt a „pár” sort… hetek kemény munkája ☺, néhány kedves mosoly, biztatás, néhány „kis” lelkiismeret furdalás keltés, egy kis jutalom csoki ígérete… és szépen lassan összegyűltek az írások.
Bár elég sok csokiba került, de megérte.☺

Pont olyan lett amilyenre számítottam… sokféle… pont olyan sokféle érzés és gondolat, mint amilyen sokfélék vagyunk Mi, huszonketten, a Gombai Gólyafészek Óvoda dolgozói.

Bár most nem jól fogalmaztam. Mi most, itt egy picit többnek éreztük magunkat dolgozóknál… hogy is fogalmazták meg a többiek? Mi itt egy csapat voltunk. Mi itt egy közösség voltunk. Mi itt egy nagycsalád voltunk… Közös célokkal, közös értékekért… azt hiszem, hogy ezek vittek Minket előre, ezek adtak Nekünk erőt.

Sokféle érzés és gondolat… ez sem igaz így, ebben a formában. Sokféle érzés és gondolat, pedig igazából ugyanazok az érzések és gondolatok, csak sokféle megfogalmazásban.

Azt gondoltam, hogy itt a végén majd én is leírom a gondolataimat, érzéseimet, de azt hiszem nincs már rá szükség. Leírták helyettem a többiek, megfogalmazták sokféleképen azt az örömöt, izgalmat, tenni akarást, jókedvet, az elvégzett munka feletti jóérzést, meghatottságot, fáradságot, amit én is éreztem.

„Olyan jó lesz ez a találkozó, kár, hogy pont ezen nem tudunk részt venni”

Hányszor hallottam ezt a mondatot az egyik kolléganőmtől… Szorgalmasan rakosgattuk egyesével a nádszálakat a sóderes vödörbe, nagyokat nevettünk „Zsuzsi, Zsuzsi”-n és mellette már előre irigyeltük a vendégeket, hogy ők mindent gondtalanul élvezhetnek, megélhetnek, mindenben részt vehetnek.

„Remélem, 20 évig nem rendezünk újra ilyet”
Hányszor hangzott el ez és ehhez hasonló mondat hol viccesen, hol komolyabban a találkozó után, miközben mindenki lelkesen mesélte az élményeit, hogy ki mit látott, mit hallott, hogy Zsófi elaludt az előadás alatt, hogy Ági mennyire meglepte a kocsmárosnét és a többieket is a rögtönzésével…

„Milyen jó volt, de ugye jövőre nem nálunk lesz?” ☺ (Csak zárójelben: a visszajelzések alapján azt hiszem, sokan újra eljönnének, akár jövőre is… azt is csak zárójelben jegyzem meg és remélve, hogy ezt most a többiek nem fogják olvasni: szerintem lenne Bennünk annyi új ötlet, erő és lelkesedés, hogy egy év múlva ugyan így vagy még jobban meg tudnánk szervezni a találkozót. De nyugodjon meg mindenki, ez természetesen csak egy elméletben felmerült lehetőség. ☺)

Szóval én, mint ennek csapatnak az egyik lelkes tagja azt gondolom, hogy szívesen újra élném a találkozót, nem egy másikat 20 év múlva, hanem ezt a találkozót, a Mi találkozónkat.Úgy, mint egy vendég óvó néni. Aki érdeklődve hallgathatja az előadókat, aki rácsodálkozhat új dolgokra, aki nevethet a mesén, aki táncolhat a táncházban, aki jólesően elfáradhat a nap végére. Aki csak úgy egyszerűen jól érezheti magát a hozzá hasonló értékeket fontosnak tartók között, és megerősödve, feltöltődve térhet haza.

A találkozón és utána kapott visszajelzések és köszönő levelek alapján azt gondolom, hogy aki itt volt az egy színvonalas és jó hangulatú rendezvényen vehetett részt, örülhetett, hogy az egyesületi tagtársaival tölthetett együtt két napot. Mi is boldogok lehetünk, hogy egy évvel ezelőtt vettük a bátorságot, elvállaltuk a házigazda szerepet, és hogy ilyen jól sikerült lebonyolítanunk ezt a két napot.

Így volt, igaz volt… s aki nem hiszi, járjon utána!

Mariska, a hétköznapokon Ildi néni