A Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Egyesülete tagjaitól, óvónői közösségétől.
Kovács Lászlóné Edit nyugdíjba vonuló óvodapedagógus vagyok.
1980-ban kezdtem dolgozni a cigándi Napköziotthonos Óvodában, de már ismerős környezetbe csöppentem, hiszen a szakközépiskolai gyakorlati időmet is itt töltöttem. Szívem vágya volt, hogy tanulmányaim befejezése után ebbe az óvodába kerülhessek dolgozni. Teljesült.
Falusi leányként a néphagyományok megélése, éltetése számomra a mindennapok természetessége volt. A cigándi nevelőtestület tagjai már akkor is szívügyüknek tekintették, hogy óvónői munkájuk során, a kicsi gyermekek megismerhessék az őket körülvevő csodálatos falusi környezetet és a paraszti élet mindennapos munkáit, szokásait. Meghatározóvá vált számomra óvodavezetőm, Téglás Dezsőné Ica népi kultúra továbbadása, őrzése iránti hite. Sok-sok örömet éltünk meg a gyerekekkel a hagyományok elvarázsolt világában. Büszke vagyok, hogy 33 évig együtt dolgozhattunk, mindig példaképemnek tekintettem.
Számunkra nagyon fontos volt, hogy a gyermekek tevékenykedve, cselekedve éljék meg a nálunk még élő néphagyományt. Az idő minket igazolt, hiszen a mai szülők, akiknek mi voltunk az óvónénijük, gyermekeiket bízzák ránk és mai napig emlegetik, hogy „…milyen jó volt enni a lekvár főzés közben a potyós kenyeret, megtörni a kemencéből kiszedett friss, illatos cipót, kenyeret, a szőlődombon szedni és törni a diófa alatt a csörgő diót, közben jókat énekelgetni. Mennyit nevettünk, amikor János bácsi csizmájában a fiúk felváltva léptek és taposták a friss szőlőt, majd a bádogot a prés alá tartva ittuk a csepegő mustot!”
Azt sem feledik, hogy hány gazda „portyáján” nézhettük meg a sokféle lábas jószágot, a kotlósokat a szín alatt, amikor keltették a kiscsirkéket, vagy hogy mutatta meg húsvét előtt Dani bácsi a padlásról lehozott sonkát!
A megannyi szép emlék felsorolásának hosszú lenne a sora, hiszen 40 év megélt kincseit nem is lehet mind felsorolni, csak a szívünkben mélyen őrizni. Amikor kezembe veszem a jeles napi gyermekjátékaink csokrát, a Cigándi bokréta legzsengébb ága könyvünket, emlékeim újra felélednek, rögtön hangos énekléssel végigélem közös játékainkat.
Amit sok-sok éven át tettünk a magunk hite és meggyőződése szerint – hogy ne hagyjuk elveszni múltunk kincseit, adjuk át a gyermekeknek – megerősítést kaptunk akkor, amikor Gödöllőn Veletek először találkoztunk. Mintha egy nagycsaládba haza érkeztünk volna, úgy fogadtak bennünket Dr Váginé Farkas Ildikó, Dr. Faust Dezsőné Erika, és Zadvarecz Terike.
Öröm visszagondolnom arra, hogy az Egyesület tagjait két alkalommal is fogadhattuk a tavaszi találkozók alkalmával. Emlékszem, nemcsak mi, hanem az egész település lázban égett, hogy méltó módon fogadjunk Benneteket. Büszkeséggel töltött el bennünket,amikor visszajelzéseitek alapján láttuk, hogy maradandó emlékeket nyújtottunk. Csak egy-két villanás: az óvodai környezetünk hatása, a zöldág-járásunk, a citerazenekar muzsikája, tánc a pajtában, az Este a fonóban játékunk (emlékszem, még Székelyudvarhelyen is eljátszottuk), a közös kirándulások, Borsiban, Rákóczi Ferenc szülőházában, koszorúzás a honfoglaláskori temetőben..… De jó volt, de szép volt…
Nagyon boldog vagyok, hogy ennek a nagycsaládnak én is a mai napig a tagja lehetek. Emberileg és szakmailag is megannyi támogatást, segítséget, és megerősítést kaptunk e közösség minden vezetőjétől és tagjától. A találkozókról hazatérve szellemileg és szakmailag felfrissülve, gazdagodva, megerősödve folytattuk munkánkat.
A közös szellem, a közös gondolkodás nem ismer határokat, így van ez a néphagyomány-éltető óvónők körében is. Azt is megtapasztalhattuk, hogy a határainkon túl élő szeretett kolleganőink szíve is együtt dobban a magyarság népi kultúrájának megőrzéséért, éltetéséért.
Amikor Dr. Szőke Anna több éven át hozta óvodánkba az Erdélyből, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Vajdaságból a kisvárdai továbbképzésre érkező óvónőket, láthattuk kíváncsiságukat,. csodálkozásukat. Megérezték, hogy az óvodánk játékos környezetében fellelhető berendezési tárgyak, eszközök, a szövőszékünkön szőtt szőtteseink látványa mind-mind a népi kultúránk iránti tiszteletünket tükrözi. Hát még mikor meghallották gyermekeink szokásokat felelevenítő természetes játékát, a mi vidám népdalcsokrainkat! Láthattuk örömüket, lelkesedésüket, megéreztük, hogy a magyarságuk megerősítést, buzdítást kapott.
Köszönet Szőke Annának, aki összefogja a vajdasági óvónőket, mint jó pásztor a nyáját szívvel, lélekkel terelgeti, és nevelgeti ezt a közösséget Így juthattak el hozzánk és egyesületi programjainkra is ezen óvónők. Nem feledjük azokat a találkozókat, amikor Ők fogadtak bennünket óvodáikban.
Nem könnyű letenni 40 év után a lantot, de be kell látni egyszer ennek is eljön az ideje. Úgy érzem, hogy az eltelt hosszú évek alatt, mindig olyan kolleganők vettek körül, akiknek a szíve hasonlóan dobban és szívvel, lélekkel igyekeznek a mindennapi munkájukba beleszőni a néphagyomány éltetését, ápolását, átadni ezeket a kincseket a gyermekeknek.
Ifjú óvónőként mindig csábított, vonzott a Tiszát körülvevő zöldellő fák fuvallata. Elteltek az évek, most gyönyörködtet az aranyló fák koronája. De él még szívemben a lendület, mely nem hagy nyugodni és a cigándi hagyományokat még tovább szeretném éltetni. Segítő kezet nyújtani az óvodában, énekelni, mesélni a tréfás találós kérdéseket, mondani a Cigándi Csárdás Citerazenekar műsoraiban. De nem vagyok rest az apróbélest sem sütni, ha a Múzeumportán kell segíteni.
A „Tisza szélén lakom keress fel galambom Csendes folyó víznek, csak zúgását hallom…” szépen szólt a nóta, mellyel fogadtuk a második találkozónkon a sok kedves óvónőt az óvodánkban. Csendüljön hát fel – ahogyan bennem is – zárjátok szívetekbe, így búcsúzik egy óvónő, ki boldogan volt és van a Ti közösségetekben.
Tiszta szívvel és szeretettel az Egyesület 20. évfordulóján:
Kovács Lászlóné Editke örök „óvónéni”
Cigánd 2020. szeptember hava